Teambuilder

A cégsikerek alapja a csapatmunka

Minden üzleti, munkahelyi szervezet akkor sikeres, ha az erőforrásait számon tartja, összehangolja, és hasznosítja.

Érdemes röviden átgondolni, hogy miből is tevődnek össze az erőforrások. A közgazdaságtan konkrét és absztrakt erőforrásokat különít el. Konkrét erőforrások közé tartoznak az épületek, a gépek berendezések, technológiák, szabadalmak, a pénz, a munkavállalók száma és képzettsége.

Az absztrakt erőforrásoknak egyik része az emberi tőke, a (Human Capital). Régen attól féltek az emberek, hogy az egyre modernebb gépek megjelenésével az emberi munkaerő feleslegessé válik. Tanulmányainkból ismerjük, hogy az ipari forradalom idején az emberek tiltakozásul összetörték a gépeket, féltve a munkájukat. Ma már minden munkahelyi vezető tudja, hogy az intelligens gépek nagyon fontosak és nélkülözhetetlenek. Ugyanakkor az okos munkahelyi vezető azt is tudja, hogy munkatársainak tudása és tapasztalata, lelkesedése és elkötelezettsége, hűsége és teljesítménye nélkül nem lehet sikeres a munkája.

Ma már mindannyian, akik munkavállalók vagyunk, tudjuk, hogy a gépek megkönnyítik a munkánkat. Azt azonban nem minden dolgozó méri fel, hogy az egymással való közös munka, a jó munkahelyi légkörkialakítása és megóvása, a csapattagként történő munkavégzés milyen fontos mind az egyén, mind a munkahelyi közösség számára.

Sokan vagyunk, akik nyolc, tíz, tizenkét órát dolgozunk nap, mint nap. Akár alkalmazottak vagyunk, akár vállalkozók, mindannyian tudjuk, hogy a munkavégzés gyakran feszültségekkel jár.

Vannak általános feszültségek, és vannak speciális, csak az adott szakmára, foglalkozásra jellemző feszültségek. Gyakran szembesülünk kellemetlen ügyekkel, irreális határidőkkel, értelmetlen bürokráciával, nehezen elviselhető főnökkel, bosszantó értekezletekkel, igazságtalan kritikával, visszautasítással, időhiánnyal, és ki tudná mindazt felsorolni, ami megkeseríti hétköznapjainkat.

Az tehát nem kérdés, hogy létezik a munkahelyi stressz, és mindannyian ki vagyunk téve neki. A kérdés inkább az, hogyan kezeljük a nehézségeket. Elfogadjuk-e megváltoztathatatlan tényként, hogy a munkahely feszültségek forrása, és néha kis elégtételeket veszünk, mondván: ez a kisember bosszúja. Vagy megtanuljuk, hogyan bánjunk a hátba támadásokkal, a nem megfelelő munkakörülményekkel, a követelőző főnökkel, a zaklatással, a pletykákkal, a bizonytalanság érzésével.

Sajnos, nincs a kezünkben a biztos recept, amellyel elkerülhetőek volnának a munkahelyi konfliktus helyzetek. Éppen ezért minden munkatársnak önmagában kell megtalálnia a megoldást, amely segíti abban, hogy feszültségmentesen dolgozzon. Régi tapasztalat, hogy az ember, ha már önmagát megismerte, sokkal könnyebben boldogul a többi emberrel való kapcsolatában. Önmagunk reális ismerete közelebb visz ahhoz, hogy másokat is megismerjünk, és megértsünk.

Azt azonban tudnunk kell, hogy bármennyire megértjük is a munkatársaink indítékait, cselekedeteinek mozgatórugóit, változtatni csak a saját hozzáállásunkon és viselkedésünkön tudunk. A munkahelyi követelmények nem fognak csökkenni, sőt várhatóan növekedni fognak. A körülmények sem fognak egyik napról a másikra ideálissá válni. De ha megtesszük azt, ami tőlünk telik, és megengedjük magunknak, hogy éljünk a változni tudás szabadságával, akkor a munkahelyi hétköznapjaink garantáltan könnyebbé, feszültség mentesebbé válnak majd.

Gondolkodjunk el azon, hogy mit is teszünk súlyos munkahelyi baj esetén. Hogyan viselkedünk, ha elküldenek a munkahelyünkről, vagy ha belső lopás történik, esetleg halálos baleset történik a közvetlen munkahelyi környezetünkben? Megdöbbentő, hogy mennyire bátrak, kreatívak, kezdeményezők tudunk lenni, amikor igazi kihívással találjuk szembe magunkat. Legtöbbünk számára - szerencsére - csak ritkán adódnak sorsdöntő problémák.

Ha őszinték vagyunk magunkhoz, be kell látnunk, hogy legtöbbünket az apróbb munkahelyi konfliktusok „kergetnek az őrületbe”. Ezek az apró konfliktusok megmérgezik a légkört, és a munkáról a személyes ügyekre terelik a figyelmet.

Saját tapasztalataimból tudom, hogy mennyi energiámat veszítettem el, amikor hagytam, hogy apró-cseprő dolgok kihozzanak a sodromból, felizgassanak, felpiszkáljanak. Még emlékszem, hogy amikor megsértettek, kritizáltak, mennyire csalódott és ideges voltam. Hagytam, hogy addig fajuljon a dolog, hogy megbetegedtem, és hónapokra munkaképtelenné váltam. Az önbecsülésem a minimálisra csökkent, erőtlenné váltam, és nagyon, de nagyon sajnáltam magamat.

Néhány átvirrasztott éjszaka kellett ahhoz, hogy belássam, semmit sem érek el azzal, ha mások megváltoztatására törekszem. A saját hozzáállásomat kellett megváltoztatnom, hogy az energiámat a megoldásokra, a kreatív ötletek megvalósítására fordíthassam.

Megváltoztattam a saját hozzáállásomat néhány esetben, és az eredmény több volt, mint megdöbbentő. Megtanultam, hogy az emberek szívesen elfogadják az ötleteimet, ha nem vitatkozom velük. Régen fontos volt nekem a győzelem, és hogy ezt a győzelmet minél szélesebb körben ismerjék el. Ma már ez nem fontos, elég, ha én tudom, hogy az történik, amit szeretnék, és egyáltalán nem zavar, ha a környezetemben más aratja le a babérokat.

Leszoktam a vitatkozásról. Ha a munkánk szempontjából fontos kérdésről kell dönteni, és úgy vélem, a társam álláspontja nem megfelelő, rendszerint ezt mondom: „Lehet, hogy tévedek. Sajnos előfordul. Nézzünk utána.” Leszoktam a „Látod, nekem lett igazam” típusú mondatokról. Elismerés helyett ellenszenvet váltanak ki. Sosem felejtem el a célomat: kellemes légkörben szeretnék dolgozni, nem lövészárokban.

Ha tévedek, bevallom. Ha valamire nem tudok válaszolni, inkább megmondom, és megígérem, hogy utána nézek a dolognak. Senkivel sem akarom elhitetni, hogy mindentudó polihisztor vagyok.

Elfogadom a körülöttem élőket. Próbálom megérteni az indítékaikat, azon igyekszem, hogy a helyükbe képzeljem magam. Bizonyára van valami oka a munkatársamnak, hogy úgy gondolkodjon, és úgy cselekedjen, ahogyan éppen teszi. Mindenkiről azt feltételezem, hogy becsületesen, szívvel-lélekkel végzi a munkáját. És ha néha átvernek? No és akkor mi van? Inkább verjenek át időnként, mint hogy folyamatosan gyanakodjak.

Lehet, hogy ezek a módszerek vitathatók, de hogy hatékonyak, arra a bizonyíték én magam vagyok.